Scrambler Café Racer? Mégis, ez meg mi?

Azt hiszem ott kezdődött, hogy a Ducatinál egy kis lelkes csapat nagyon ráérzett, hogy mi kell most ahhoz, hogy új embereket nyerjenek meg a motorozás és persze saját maguk számára. Hittek benne, megcsinálták. Ez lett a Scrambler a Ducatitól. Az ötlet működött, sőt jobban, mint várták. Nem csak a puszta számok igazolták őket, de a típus különleges helyet vívott ki magának a motorépítők körében is. Egyre-másra születtek a jópofa Scrambler interpretációk. Az építők rögtön belelátták a Café Racert, a nagyközönség pedig zabálta. Tiszta sor, hogy a motorépítéssel járó macerát azért kevesen vállalják föl, így a magas labda leütése előtt már csak azt kellett a Scrambler csapatnak elhitetnie saját magával, hogy elég erős a márkanév, hogy elbírja a névben rejlő vélt ellentmondást. (mivel a "Scrambler DUCATI" - így egyben - a bolognaiak önálló, legújabb modellcsaládjának elnevezése, valóban nincs ellentmondás) Így megszületett a Scrambler Café Racer a Ducatitól.

Amúgy az eredeti café racereket a 60-as, 70-es években, Angliában építették. Az akkoriban megvásárolható széria motorokat lelkes motorsport rajongók faragták, hogy minél jobban hasonlítsanak a kor versenymotorjaira. Ezek a fickók jellemzően a külvárosban, a találkahelyként működő kávézó környékén élték ki a versenyszelleműket. Ez a rebellis hozzáállás mára kikopóban van a motoros társadalomból, de az egyszerűségüknél fogva magával ragadó és rendkívül karakteres gépeik örök érvényű stílust teremtettek.

Ezeket a stílus elemeket csaknem tökéletesen hozza a Scrambler: minimalista felépítés, sokatmondó black coffee-arany fényezés, csutkakormány, kormányvégre szerelt visszapillantó tükrök, rövid sárvédő, üléstakaró hátra, mintha egyszemélyes versenygép lenne, rajtszám (ami a logóban megjelenő kockás zászlóval nekem már kicsit sok is), mely tisztelgés Bruno Spaggiari, egykori gyári Ducati pilóta előtt, és egy csaknem korhű, léghűtéses, L2-es erőforrás, ezúttal fekete színben.

Ez utóbbi egyébként megegyezik az összes többi Scrambler (a SIXTY2 kivételével) és a Monster 797 blokkjával is. Az öreg kétszelepes L2-es igazi Jolly Joker. Brutálisan jól néz ki, nagyon finoman bocsát rendelkezésünkre 75 LE csúcsteljesítményt és alapvetően nyomatékra hangolt karakterével tökéletes társ a legtöbb motorozásra érdemes szituációban. Habár napjaink Guido Brasletti-je valószínűleg kevésnek találná a teljesítményét, de akinek, és amire készült ez a motor, azt bőven tudja – nem kérdés.

A dizájn oltárán beáldozták az egyik féktárcsát is, ami nekem ezen a motoron első ránézésre furcsa volt. Szerintem, klasszikus stílus ide vagy oda, kettővel jobban adná. Mindebből persze menet közben nem éreztem semmit. A 330mm-es tárcsa a radiálisan szerelt, négydugattyús Brembo M4-32 monoblokk nyereg és a szintén radiális pumpa bőven elegendő fékerőt biztosít. Nem agresszív túlzottan, de soha nem érezni kevésnek. Az EURO-4 által kötelezővé tett ABS pedig Bosch termék.

Azért, hogy kihangsúlyozzák a rövid hátsó traktust, a rendszámtartót a lengővillára rögzítették. És a két kis rövid kipufogó dob vég is hasonló célt szolgál. A ”racer” hangulatot még Termignoni feliratok is erősítik, de illúzióink azért ne legyenek velük kapcsolatban, ezek EURO-4 hatósugarában gyártott gyári dobok. De a trükk végülis működik. 

A váz ugyanaz, mint az alap Scramblerekben. Nem olyan szép és érdekes, mint például a Monster 797 esetében, de illik az összképhez és persze nem vont magával fejlesztési költséget. A futómű is közeli rokona a bázisként használt Icon-nak, de a hangolása kicsit eltér. A teleszkóp külső szára hosszabb, ami a mérnökök szándéka szerint merevebbé teszi a motor elejét. A Ducati típuskínálatának legmeredekebb, 21,8⁰-os fejcső szöge és a 93,9mm-es utánfutás kimondottan élénk, agresszív kormányzást vetítenek előre.

 
Technikailag tehát kevés újat hoz a Café Racer. Minőségi, de egyszerű alkatrészekből, jól összerakott motor, amit rövid városi, város környéki utakra találtak ki, ahol a stílus legalább annyira fontos, ha nem fontosabb, mint maga a gurulás.

OK, kocsma szinten már nagyon értjük, de nézzük már meg, mit mutat odakint! A bemutató helyszíne előzetes várakozásaimnak megfelelően az Ace Café környéke volt London külvárosában…, éjszaka…, már épp nem esik, de az út még nedves, a pocsolyákban egy tucat hangosan dübörgő filigrán motor tükröződik… izzik a levegő a rajt előtt… a feszültség tapintható… és persze 1963-at írunk… Képzelgés vége. Bázisnak a bolognai Scramlerducati Food Factory is megtette. Arról nem is beszélve, hogy a környék szintén a motorozás egyik igazi bölcsője. Közel a Ducati gyárhoz, a csizma szárának tetején-közepén. Az Appenninek lábánál, festői környezetben és tökéletes időben indultunk útnak, hogy kiderítsük, milyen is 2017-ben egy olasz, sorozatgyártású café racer.

Indulás előtt ránézek a gumikra: Pirelli Diablo Rosso II, 120/70ZR17 elöl és 180/55ZR17 hátul. OK, ezek sportos gumik, de alaposabban szemügyre véve azt látom, hogy gyakorlatilag nincs majrécsík az oldalán. Hüm, az előző csoport nyilván jól szórakozott… és motorozni is tudnak... Jól van Sherlock, jó nyomon haladsz!

Ráülve sportosan kényelmes az üléspozíció, Ducatisan rövid az eleje, alapvetően mindent a helyén találok. Már a parkolóból kikanyarodva megértem, hogy miről beszéltek az extrém hegyes fejcső szög kapcsán: kis sebességnél érzem a túlkormányzottságot, de nem különösebben zavar. Az első szakasz kivezet a városból, majd egy rövid gyorsforgalmi úton érjük el a dombokat. Jól sikerül az ismerkedés, szinte erőfeszítés nélkül vált irányt a körforgalmakban, közepes tempóval haladva semmi rendkívüli nem történik, de érdemes megjegyezni, hogy az út az átlag hazainál valamivel jobb errefelé. Kis idő elteltével a vagány, sportos tartás még inkább bejön, sőt kényelmesebbnek érzem, mint az Icon laza üléshelyzetét. A futómű hangolása is jobban tetszik, mint az alap modellen, finoman nyeli el a kisebb egyenetlenségeket, rosszabb útra, vagy kimondottan agresszív vezetési stílushoz pedig nem ilyen motor való.

A tükörben - annak elhelyezése ellenére - tökéletesen látom, hogy mi történik mögöttem. A műszerfal viszont alig közöl valamit. A sebességet még úgy-ahogy, de a fordulatszám kijelzőt menet közben lényegében nem tudom leolvasni. Fokozat visszajelzés nincs, tehát nem sok egyéb funkció marad. Ennek az egységnek az egyetlen pozitívuma, hogy távolról jól néz ki és passzol a gép sziluettjéhez. Menet közben nézem az előttem haladó kollégát és így mozgásban még jobban kijön a café racer igazi karaktere, mint álló helyzetben.

  
Beérve a dombok közé igazi örömmotorozásban van részem. Egymást érik a kanyarok, melyeken lendületesen megyünk keresztül. Hihetetlenül könnyű rátenni az ívre, amit pontosan követ is, mindaddig, amíg viszonylag jó az út. Keményebb tempónál a hullámok viszont ki tudják billenteni az egyensúlyából. A szűk, lassabb fordulókban villant igazán, a gyorsabbakban már érzek némi idegességet. Az egyenesekben a felvezetők nem forszírozzák a tempót, ezzel is hangsúlyozva, hogy ez nem a féktelen száguldásról, sokkal inkább a lazán értelmezett sportos motorozás élvezetéről szól. Előfordult, hogy a szerpentinen egy autó mögé beragadtam. Az előzés utáni gyors fölzárkózás érdekében történt teljes gázos kigyorsításoknál éreztem ugyan kormányszitálást, de ez a használat már túlmutat a Café Racer komfort zónáján. El tudnék képzelni egy ”S” vagy ”R” verziót, komolyabb, állítható futóművel, kormány gátlóval…

A sportos, de nem extrém hasalós üléshelyzet órák múlva sem válik kényelmetlenné és a steppelt barna ülés is pont középen van a sport-komfort-stílus háromszögben.

A parkolóban nézegetve válik egyértelművé, hogy a gyári állapotnál egyik leendő tulajdonos sem fog megállni. A további költések bele vannak kódolva. Nagyon kívánja a ”racer accessory pack-et”, a filigránabb index-szel, alumínium lámpa kerettel, óra alsó fedéllel és váz dugókkal, hogy a többi csecsebecsét ne is említsem. Ha több feltételenül nem is, de ennyi kis csavarozgatás mindenképp kell egy café racer tulajdonosának, még most 2017-ben is!

                           
Összegezve, az új modellnek, bár kétségkívül megvan a helye a Scrambler by Ducati univerzumban, komoly házon belüli konkurenciával is meg kell küzdenie: a szintén új és rendkívül kiegyensúlyozott Monster 797 kemény ellenfélnek ígérkezik. A két motor blokkja megegyezik, felépítésük nagyon hasonló, felhasználási területük szinte ugyanaz. Persze a Monster az nem café racer, vagy legalábbis nem a '60-as évek stílusában... Műszakilag pedig alig különbözik a Scrambler Icon-tól.

Bár a dizájn közel tökéletes, néhány részletet kimondottan érdemes tovább faragni rajta. Hihetetlenül könnyen motorozható, ezért kezdőknek is bátran ajánlom, de ez a motor érdekes annyira, hogy gyakorlattal rendelkező motorosoknak is mosolyt csaljon az arcára. Mégis igazán azoknak fog  tetszeni, akinek bejön a laza, elvárásoktól mentes Scrambler by Ducati életstílus, de azt nem a terep, hanem a sportos oldaláról közelítené meg.

Ár és technikai adatok

szöveg: Horváth Ákos
képek: DUCATI